Herczeg Szonja Kis üdítő, kis krumpli című novelláskötetét fél évvel ezelőtt, az első két novella elolvasását követően félretettem. Alighanem valamiféle lelki önvédelem késztetett erre, mert bizony lehetek betűfaló, hallgathatok párkapcsolati tanácsadóként cifra történeteket, ezek a novellák csontig karcolnak, azzal a fajta tüskével, amire elég, ha csak ránéz az ember.
Valami azonban mégsem engedte, hogy a Scolar L!ve sorozat gusztusos darabját végleg félretegyem, így némi késéssel mégiscsak elolvastam a hátralévő huszonkilenc írást, és bár továbbra se húzódott széles mosolyra a szám, a korábban hiányolt egyéni stílus helyett immár feszességet, szikárságot vélek felfedezni bennük. Bizony, ez a kötet néhány írás alapján nem ítélhető meg, az egészet kell ismerni, ugyanis egységet képez, legalábbis egy borongós szombat estén sajátos összefüggéseket véltem felfedezni az írások között, és ha ez nem csupán belemagyarázás, akkor többről van szó, mint egy novelláskötetről. Jelenkorunk emberi kapcsolatainak, legalábbis patológiás emberi kapcsolatainak és viszonyainak éles diagnózisát adja, már szó sincs sérülésekről, az olvasót kompletten ledarálja, miután becsukta a könyv fedelét, homályos szemmel tapogatózhat franciakrémes, vagy más személyre szabott antidepresszáns után, csöndben emlékeztetve magát, hogy ez ugyan mind igaz, de azért nem csak ilyen történetekből áll a világ. Létezik szép és jó, igaz és nemes, létezik értelem és szeretet... és bizony az efféle kórtörténeti képlet után, azok megélése talán a süteménynél is édesebb lehet.
Könyvtárosbácsinak persze kézen fekvő a hasonlat, hogy itt kérem katalogizálásról van szó, emberi viszonyok, szituációk, baromi nagy szenvedés minden lapon, elképesztően tárgyilagos hangvételben, az átélést fokozó egyes szám, első személyű történetmondással, és még azzal sem háríthatok, hogy a fantázia világába ez is belefér, mivel minden sora teljesen életszerű. Óvakodnék realisztikusnak nevezni, mivel egy gyásztáviratot (ha még emlékszik valaki ilyesmire) se neveznénk realisztikusnak, a szereplők mindenféle sallang és lelkizés nélkül mesélik a történtüket. Mintha az Úristennek tennének tanúvallomást, az ítélet a mennyei esküdtszék dolga, akire akár haragudhatna is az olvasó, hogy hagyja a szektából elmenekült, neurotikus üzletasszony arcát eltorzítani, másokat megerőszakolni, értelmetlenül megölni, megalázni, csapdába ejteni, ilyen-olyan drasztikus, ám hétköznapi tortúrának kitenni, áldozattá válni, szenvedni.
A borítótervet készítő Papp Rita munkája - ahogy ennél a sorozatnál megszokhattuk - több mint zseniális, valóban csúszik, akkor is ha vigyázunk, mert ez az élet, legalábbis az élet kevésbé szerencsésekre kirótt megélésének krónikája...
Herczeg Szonja novelláskötetének elolvasása megviselt, csodálkozom is magamon, miért várom a következőt, sőt, egy regényt, hiszen valamennyi novellája akár egy hosszabb mű sajátos szinopszisaként is felfogható. Talán az én rejtett mazochizmusom, talán az ő tehetsége, esetleg mindkettő miatt.
(Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli. Bp. Scolar, 2017. 190. o.)

Két férfi, két egyéniség. Teszik, amihez értenek, hihetetlenül fontos számukra a külvilág, de cselekedeteiket nem a külső elvárások vezérlik, hanem valami más. Valami titok. Simon Erika két interjút tartalmazó kötete, a Lépcsők az égbe eltérő életpályát járó férfiakról szól, az interjú legnemesebb hagyományainak megfelelően, hiszen Simon Erika nem kíváncsiskodik, hanem empatikusan, tapintatosan, alapos felkészültséggel átveszi hőseinek rezgésszámát, velük vibrál, átélve és közvetítve azt a csodát, amely Hardi Richárd szemorvos és Érdi Tamás zongoraművész lényében, emberi mivoltában megnyilvánul.

Hardi Richárd szemorvos a Nyolc Boldogság katolikus szerzetesi közösség tagjaként szenvedő afrikai emberek számára nyújt reményt, klinikát teremtett a semmiből, ha kell, autót szerel, az őserdő rogyadozó hídjain, veszélyes és keskeny, sáros utakon halad. Szinte teljesen elvágva a modern kommunikációs lehetőségektől, a kunyhóik előtt halált váró világtalanoknak adja vissza a fényt és az esélyt. A környezetet, az emberi viszonyokat sokan reménytelennek ítélnék, ő azonban nem gondolkodik ilyesmin, szervez, dolgozik, tanít, gyógyít, imádkozik - alázattal és szerényen. Mert valójában Ő ott a Remény.

Érdi Tamás csecsemőként veszítette el a szeme világát, Ő nem a szemeket gyógyítja, hanem a szívet, a lelket ajándékozza meg művészete erejével. Zsenialitása, elhivatottsága, érzékenysége és szorgalma lenyűgöző, az imponáló műveltségű Simon Erika időnként hosszabban is kérdez, hogy előcsalogassa mindazt a sok izgalmas tudást, amelyet Érdi Tamás őriz és megél, sokkal, nagyon sokkal többet észlelve és érzékelve a világ szépségeiből, mint megannyi látó. Talán ez a szenzitivitás zsenialitásának egyik összetevője.

Könyvtáros bácsi az emberi értékekre, felemelő életutakra, történetekre érzékeny olvasóknak ajánlja ezt a kis kötetet, amely az Érdi Tamás-interjúra tekintettel, valamennyi zenei gyűjtőkörrel rendelkező könyvtár állományában is nélkülözhetetlen. (Simon Erika: Lépcsők az égbe. Iker-interjú Hardi Richárddal és Érdi Tamással. Bp., Kairosz, 2017. 121. oldal)

Györe Bori Engedély magamnak című verseskötete a Scolar L!ve sorozatban jelent meg. A kiadó prózai köteteinél megszokott könyvészeti színvonalhoz képest szerényebb (füzetszerű) kivitelezést a terjedelmi okok indokolják, a grafikai munka a sorozat nívójához méltó, a kötet kellemes tapintású, könnyen és jól olvasható, bár a betűméret – gusztusom szerint -  lehetett volna egy picikét nagyobb.

Györe Bori versei bizonyos mértékben beárnyékolták a kellemesen továbbalvós szombat délelőtti harmóniámat, szó szerint torkon ragadtak, és nem eresztettek, egyszerre tetszettek és taszítottak, és én, aki nem olvasok rossz irodalmat, mert a harmadánál félrehajítom, most úgy szorítottam a szétnyitott könyvtestet, hogy belefehéredett az ujjam. Ahogy a jég reped a csizmatalp alatt, úgy töredeztek halk, hideg roppanásokkal szemem előtt a sorok, szikáran, nagy hallgatásokkal vázolva egy-egy drámai érzést, emléket, életet, sorsot. Vagy sorsokat: „anyám sírhatott így / mikor az anyja / a csempébe verte a fejét / a kádban állt / a kis szőke balatoni lány / én azért sírtam / mert hiányzott nekem az anyám / reggelente”.

Paradox módon Györe Bori verseit kevésbé érzem lírainak, mint a prózai írásait, ugyanakkor sajátos szikárságuk, rejtelmességük, a kiszolgáltatottság vállalásáig terjedő őszinteségük teszi igazán egyedivé és hitelessé őket: „te meg pont úgy értél hozzám / ahogy elképzeltelek / bizsergett a lapockám / mintha / most akkor az volt / vagy nem”.

Györe Bori versei talán egyfajta lábjegyzetek az életéhez. Az emlékek feldolgozása, a jelen megélése, és ebből a pozícióból a jövőnek feltett kérdések: „lógjon ki lábam a takaró alól / és legyen jéghideg / csöppenjen a vér / a behavazott ágyra / történjen meg végre / amit megértek”.

Györe Bori verseskötetét könyvtáros bácsi nem azoknak ajánlaná, akik motivációs guruk bölcsességeivel szeretnék átvészelni a mindennapokat. A kötet érző szívű embereknek való, olyanoknak, akik képesek önmagukat is megérteni, és ennek kapcsán felfogni mások „hétköznapi tragédiáját”, a múltban lekódolt jelent és jövőt, azt, hogy az életnek vannak törvényszerűségei, ennek ellenére minden sors egyedi, minden sorsot megél valaki, ennek során igyekszik életben maradni és boldog lenni, még akkor is, ha néha ez elérhetetlen feladatnak tűnik, és egy élet kihívása ehhez megtalálni a megfelelő eszközünket: „most arra emlékszem vissza / hogy nevetésem megtörte a pillanatot / ahogy egy betegség szokta / a családtagok életét / emlékezhetnék / anyám pszichózisára is / de takarékoskodom a múlttal”.  Érdemes odafigyelnünk Györe Borira. (Györe Bori: Engedély magamnak. Bp., Scolar L!ve,2017. 56. oldal) 

Reisinger Attila Út nyugatra című, két kisregényt tartalmazó kötetét mintegy „kikövetelte” az előző, A Lajta menti forradalom című könyve. A címadó kisregény hősei azok az emberek, akik segítenek régi, világháborús bajtársuk fián, akit „forró nyomon” üldöznek a pufajkások, mivel Maléter Pál katonájaként a forradalom ügyéért harcolt.

Megfáradt, a kortól, a deportálástól megrokkant öregek, de ismerik a határt, ismerik a tájat, ismerik az embereket. Különösen a gátőr, aki mellett mi is ott cuppogunk a sárban, bőrünkre tapad a hideg, nyirkos köd, bennünket is távcsővel fürkésznek gyanakvó szemek. A menekülés, a visszaemlékezés, az itthon maradt apa által megélt magány mély és fájó, miközben az öregember egy omladozó tanyán éldegél, és bár célszerű lenne barátságosabb helyre költöznie, ezt nem teszi meg, mert csak itt találják meg a távolban is rejtőzködő fiának feladó nélküli képeslapjai.

A Száraz árok című másik kisregény (amely korábban önállóan is megjelent) az érem másik oldalát mutatja meg. Évtizedek messzeségéből tér haza a férfi, akit házának megszerzése érdekében koncepciós perben elítéltek. Deportált szülei a nyomorgók betegségébe haltak bele a Hortobágyon. Tizenkét évet kapott annak idején, a forradalom szabadította ki. Mielőtt külföldre kényszerült, mert bizony őt is név szerint keresték, még szeretett volna az életüket tönkretevő ÁVH-s szemébe nézni. Sikertelenül. Most, hogy hazalátogatott, kereste régi leventetársát, akinek az életét a világháború utolsó heteiben az ő szemfülessége mentette meg. Laci már nem élt, viszont hagyott számára üzenetet: nevében és helyette leszámolt az ávéhás bűnözővel, Hídvégivel. A Száraz árok egy meghatározott részén, a hajdanvolt menekülési útvonalon földelte el.

Mindkét történet szép és szívbemarkoló, meg lehetett volna írni akár rosszul is, de Reisinger Attila képtelen rosszul írni, amiről mesél, az igaz történet, ő pedig jó ismerője a tájnak és az embereknek. A drámaiság alig enged arra figyelnünk, mennyire érzékletes a természeti környezet bemutatása. Reisinger Attila nagy és mély átéléssel dolgozik, és ez átüt sorain.

A két kisregény egy egész regényt képez, egymás mellett van a helyük. Emberi sorsok a történelemben, amely cibálhatja őket, az igazi, mély barátságok szövetét nem gyengítheti meg. A könyvtáros bácsi egyaránt ajánlja a közelmúlt története iránt érdeklődőknek, a romantikus lelkeknek és mindazoknak, akik szeretik a jó könyveket. (Reisinger Attila: Út nyugatra. Budapest, Magyar Napló, 2017. 155 oldal.)

Vörös István Thomas Mann kabátja című művét sokáig olvastam. Mondhatni, nyúlkáltam érte: hol felvettem, hol letettem, beleolvastam, beleragadtam, aztán pillanatokra ellökött magától, arcomba trombitált egy elefánt, ami természetes velejárója ezen mű befogadásának, hiszen az elefántoknak külön birodalma volt (van), államokkal, egyéniségekkel, kollektív tudattal. Mert Vörös Istvánnál az elefánt visszatérő motívum, alighanem kulcsfogalom, világuk egy túlméretezett, ám etikus világ, egy ténylegesen létező, morálisan eltérő valóság antitézise, persze ítélkezés és bármiféle didaktikus törekvés mellőzésével.

Indiszkréten ott leselkedünk egy szabó műhelyében, Thomas Mann kabátja készül, két zseni találkozását láthatjuk, hallhatjuk, de főként tapinthatjuk, ahogyan a jó szövetet is inkább a simítás hitelesíti, nem pedig a csalfa vizualitás, és ezekben a különös, egyfelől életszerű, másfelől varázsgömb torzító üvegén szemlélt képekben ott van valami rejtett misztikum, ami nem ismer teret és időt, ahol minden szereplő a maga összefüggő-összefüggéstelen magántörténetét bábozza el, legyen az a molnár fiának kabátkája, amit eredetileg törpének szántak, de igazából ugyanolyan rejtélyes ruhadarab ez, mint Manné, mert egyfelől megjelenik az anyai gondoskodás vágykészlete, de van ott büszkeség is, híznak a kacsák, hiszen a molnár a tóba önti azt a lisztet, amit méltánytalannak tartana sajátjaként kezelni, akkor is, ha ő és családja szegénységben él, de a tó nem temeti feneketlen gyomrába az adományt, és mivel a kacsa sorsa a megevés, a természet titkon megfizeti a hajnalok-hajnalán realizált etikai döntéseket.

Talán ugyanez a helyzet a szerzővel is, ő ugyan nem önt a vízbe semmit, és itt megjegyzem, az elefántok számára is igen fontos a víz, mesterien játszik térrel és idővel, miközben misztikus utazása, vagy inkább az olvasó misztikus, néhol szürrealisztikus, ám mégis, minden pontján élvezetes utaztatása a zsenialitás bizonyos szegmenseit keresi, nos választ is kapunk művéből arra, hogy mi az a titkos alkímiai összetevő, ami a profán fölé emeli a dolgokat: a tehetséggel, ám manír nélkül bemutatott emberi viszonyok, vagy inkább az emberi viszonyok egyfajta pszichés és spirituális lenyomata, amelyekkel ezen alkotás bizony mesteri módon játszadozik.
Thomas Mann kabátja olyan mű, amely egyszerre játékos és drámai, egyszerre transzcendentális és plasztikusan realisztikus. 

Könyvtáros bácsi ezen könyvet nem azon olvasóknak adná, akik ösvényt taposnak a kölcsönzőpult és a habkönnyű olvasmányok között, azonban a kortárs irodalom legjavára vágyódó vájtfülűeket alighanem elkényeztetné vele, akik talán azzal hoznák vissza a könyvet, némi bocsánatos kölcsönzési késedelmet követően, hogy ez az írás aztán jól meglifteztette őket, de megérte. (Vörös István: Thomas Mann kabátja. Bp., Noran Libro, 2017.)

Bálint András és Keller Éva végigsmárolták a házibulit, majd az ágyneműtartóban tértek nyugovóra, szemtől-szembe egymáshoz préselődve. Moccanni se tudtak, vagy csak alig, és ez az „alig” éppen elegendő volt ahhoz, hogy egymáséi legyenek. Apró mozdulatokkal, rezdülésekkel. Ezentúl párhuzamost képeztek, és csuklómetsző szenvtelen-szenvedélyességgel húzogattak további vonalakat, együtt és külön is.

A fiú szekus lett, a lány könyvtáros, kislányuk született, a hatvanas évek Romániájában éltek, nem tudjuk meg, hogy András kiket vallatott, és miért, ha egyáltalán csinált ilyesmit, bár legalább elméleti ismeretekkel rendelkezhetett erről a tevékenységről. Az se tudható, hogyan csurdogáltak Éva napjai a bibliotéka polcai között. Csak kapcsolatukat látjuk, félrelépéseiket, ha félrelépésnek lehet nevezni ezt a különös, mindent megbeszélős, nyitott, és mégis rendkívül zárt emberi kapcsolatot. Bálint további párhuzamosokat rajzol akár a baráti, rokoni körben is, s közben Éva egyedül jár a tengerpartra, és ott „beléje hullámzik egy-egy férfi, és ő is teljesen beleveti magát a férfiba, mint a tengerbe, kitárulkozik vele a kiterjedt homokban, a mindenkit megvakító napban, az éjszakát kitölteni akaró zenében."

Nem tudjuk meg, hogy mi hiányzott az életükből, kapcsolatukból. A szerző, a távolságtartónak tűnő, ám szinte észrevehetetlen finomsággal ironizáló mesélő nem megy bele a lélektan rejtelmeibe, mindössze rögzít, lát és láttat. A többi szereplő, a maguk meglepően bonyolódó sorsával mintegy laza keretet alkotnak az „alap párhuzamos” drámába hajló történetéhez, személyiségük szűrőjén átengedve azt.

Különös, szoros és mégis ellentmondásos párkapcsolat története tárul elénk, a szerző nem emeli fel a hangját a magasságoknál, és nem dörmög a mélységeknél, mondja, ahogyan egy székely ember beszél, utalásokkal, képekkel, huncut tekintettel, néha kicsinykét az olvasóra hunyorítva, de éppen csak annyira, hogy ne lehessen eldönteni, cinkos kacsintás történt-e, vagy csak egy apró ér lüktetett a mesemondás örömétől csillogó szem felett?

A kiterjesztett öngyilkosság inkább talányos, mint meglepő: a fák, a bokrok, és általában mindenki más éli mindennapi életét, a figyelmes szemlélő talán csak egy hóba mélyedt lábnyom eltűnéséből következtethet arra, odalent komoly erők léptek maghasadásos kölcsönhatásba, ahogy az lenni szokott olyankor, amikor az ellentétes töltésű párhuzamos vonalak valahogy mégis egymásba érnek. (Szávai Géza: A lábnyomok. Budapest, Pont Kiadó, 2007.)

Az ötvenes években születni, harcban megfáradt, első feleségét az ostrom alatt önkezével eltemető, a hatalom által kisemmizett, szorgos vállalkozó apa második gyermekeként, az új otthonából frissiben a párt, vagy inkább a zongorabillentyűn szalonnázó rosszlelkű szomszédasszonytól kitúrva, nagy, kerek szemmel a világra csodálkozni, a törékenységében is rendkívüli erejű, férje rokonságával hasztalan megbarátkozni kívánó anya óvó figyelmébe burkolva, ám mégis hihetetlenül szabadon, folyton-folyvást érezni régi idők fagyos suttogását, tömörségében zseniális embertörténeteket mesélni apró epizódokba szuszakolva, látni a nagyember zászlós vonulását, örülni a kevésnek is, őserővel áldott nagyszülők emberségéből táplálkozni, csúszkálni a halálba dermedtet takaró jégpáncélon, rémületbe kergetni a felnőtteket a csengőfrász jelentéséről tudakozva, szájába venni a kondért kavaró szőkeség ujjait, rácsodálkozni rosszéletű papokra, tartótisztekre és tartottakra, látni azt, hogy a disznóólba kényszerített arisztokrácia virágot sarjaszt az irodalomban vagy éppen becsukott ablakon keresztül veti magát az út kövére, felfigyelni és rögzíteni mindezt ítélkezés, minősítés, bánat vagy önmarcangolás nélkül, emlékezni, asszociálni, gyönyörű nyelvi eszköztárát fegyverropogásszerű keménységgel mozgósítani, megemlékezve apró, ám hihetetlenül fontos részletekben a turulos városról, majd Szent Márton hegyéről, ez igen, gondolja az olvasó, és mélységes csalódottság önti el, azért, hogy csak ennyi volt. Ennyi volt? Dehogy. (Krulik Zoltán: Az utolsó papírrepülő. Bp., Kortárs Kiadó, 2017.)   

Miközben Kovách Richárd szerkesztő úr szemügyre veszi a szertartásos kávéja mellé majszolt vajaskifli morzsáit, erőt merítve a konkurens lapok megszemléléséhez, a nyolcanhat éves Marika nénit ellentmondásos érzések gyötrik Benedek Szabolcs A fiumei cápa című regényével kapcsolatban. A négyszáz oldal terjedelmű művet ugyanis nehezen tartja reumás kezében, letenni viszont sehogy se akarja. – Ó, boldog békeidők – suttogja, aztán felül az ágyban, majd a konyhaasztal mellé telepszik, ott olvas tovább, forró tejeskávéját kortyolgatva.

A Carpathia fiumei kifutását követően a kapitány cáparajt észlel, és Morse-üzenetben figyelmezteti a kikötővárost a különös jelenségre. Közben Kovách Richárd szerkesztő úr vasúti kocsija megteszi lassú és méltóságteljes útját hegynek felfelé, a várt hosszú ereszkedés helyett meglepő ütemben zúdulva Fiumébe.

A történet hasonló ütemben bontakozik a regényben, bőrünkön érezzük a fiumei szelet, szembe jönnek a remekül megrajzolt karakterek.  Látjuk a meglassultságában is igéző monarchia társadalmának foltocskáit, repedéseit, és látjuk az új világ kapuját, a csipkefátyol mögött hervadó királyság ellentmondásait hordozó, világégés előtti várost.  A nagy várakozás kikötőjét, ahol valami véget ér, valami kezdődik, bizonyos lelkek hajóra várnak, mások megváltásra, de legtöbben csak élnek, ahogyan lehet, ahogyan megengedi nekik a sors, amibe születtek, vagy amit környezetük, szenvedélyeik, bűneik és vágyaik meghatároztak nekik. Közben a természet süket füleknek, vak szemeknek harsogja baljós jeleit, a sirályok, a tonhalak és a cápák üzenetét: fuss, ha van hová futnod, közelít a végzet.

Élnek ott magyarok, horvátok, olaszok, általában békességben, de a birodalom törésvonalai hasonlóan feszülnek, mint a földkéreg tektonikus lemezei. Az olasz hazafiak lelkesedését, naivitását felhasználva, mintegy szívességből robbantanak a szerb anarchisták, az ígértnél nagyobbat és hangosabbat, a hullámtörő megrongálódik, kár esik emberéletben és javakban egyaránt. Nyomozás indul és letartóztatások, és ahogyan az szokásban van ilyenkor, az ártatlanokra vetődik a gyanú, és kezdődik meghurcolásuk. Ebben a zűrzavarban már csak az apa és a cselédek emlékeznek a napokkal korábban cápamartalékká vált Noskó Emília kisasszonyra, aki nem ijedt meg a hideg tengervíztől, pedig jól tette volna.

És aztán felgyorsul a rég befutott vonat, még a kalauz is rémülten néz a lapszerkesztőre, Marika néninél pedig kihűl a tejeskávé: földrengés jön és szökőár, víz alá kerül a város, a vízben pedig emberek vergődnek, sorosok és tragédiák nyernek különös megértést, Jónás cetje helyett a cápák hoznak igazságos és igazságtalan ítéletet.

A történet kikerekedik, a víziszörny szájában leli végzetét Noskó Gáspár méltóságos úr, és ekkor már azt is tudjuk, hogy az ő szerencsejáték-adósságait törlesztette testével nevelt lánya, akiről korábban még azt hihette az olvasó, mindössze egy zaklatott életű, felszínes fehérnép, hogy aztán kiderüljön: áldozata egy gyenge embernek, ahogy áldozata volt annak felesége, továbbá régi, hűséges cselédje, és talán mindenki, akinek számított valamit. Emília kisasszony utolsó fürdőzése valójában tudatosan vállalt szörnyű vég volt, és a regény misztikusnak vagy sorsszerűnek is tekinthető fordulata, hogy a méltóságos úrral is ugyanaz a hatalmas cápa végez.  

A vízben és veszélyben vergődés egyeseknek az út végét, másoknak találkozást jelent, mindenesetre tisztázza a helyzetet: innét már semmi nem a régi. Ahogy nem is lesz az, hiszen pillanatokon belül eljön a mindent romba döntő világháború.

Benedek Szabolcs új regénye remekül megkomponált munka, a rá jellemző pontossággal és finom, kulturált nyelvezettel, teljesen lazán, mintegy természetesen, ugyanakkor hitelesen ragadja meg a korszak miliőjét, a nagy összeomlás előtti pillanat hangulatát, és a benne küszködő sorsokat.

Marika néni elégedetten teszi a könyvjelzőt a könyv elejére, előveszi a nagyszülői fotókat a komód alsó fiókjából. Megsimogatja a nagyanyai csipketerítőt, elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkából, és arra gondol, igaza volt a sarki könyvtárosnak: ezt a regényt mindenkinek el kell olvasnia. (Benedek Szabolcs: A fiumei cápa. Bp. Helikon Kiadó, 2017.)

Haklik Norbert Tom Hanks a vizek felett című kötete megragadó olvasmány. A Scolar L!ve sorozatban megjelent nyolc novella mindegyike sajátos, egyedi, jól megkomponált írás, valamennyi értékes és élvezetes, különösen azok, ahol a szerző elfelejti, hogy író, és a szöveg megalkotása közepette mesemondóvá magasztosul. Ilyennel kezd mindjárt a Történet a kutyusról, aki medve volt. Remek sztori a székely kisfiúról, aki összebarátkozott Kutyussal, a medvével, aminek következtében a málnafaló fenevad a Sánta család bensőséges barátjává lép elő, dacolva a Kárpátok Géniuszának vadászszenvedélyével, de elbukva egy szekus csinovnyik magánjellegű sérelmen alapuló cselszövésén. Kutyust kilövik, azonban a székely furfang és talán némi természetfölötti erő igazságot szolgáltat: Christian Tutorescu a Szent Magdolna-tóba menekül önnön félelme elől, a tó nagy és titokzatos örvénye pedig beszippantja. Mindezt remek, ízes stílusban olvashatjuk, megspékelve leheletfinom iróniával.

Ha bármi ilyesmi rajtam múlna, akkor ezt a novellát besorolnám az iskolások kötelező olvasmányaiba, hiszen élvezetes, lenyűgöző stílusban mutatja be az adott történelmi korszakot és annak anomáliáit, mégpedig olyan természetességgel,  melynél fogva semmi nem zavarhatja boldog belefeledkezésünket a mesemondó történetébe.

A székely vonal a Jovan háborúról álmodik c. írásban visszaköszön, itt a lélektani szál dominál, nem egyszerű eldöntenünk, mi zavarta meg Jovan elméjét: a háború borzalmai, vagy szerelmének hűtlensége, esetleg mindkettő. Nem tudjuk meg, mi lett Jovan későbbi sorsa, itt már nincs igazságszolgáltatás, csak a büntetés (jutalom) folytatódik: maga az élet.

Az Igazam volt Tévedtem című írásban megjelenik a misztikum, az irodalmi életből kiátkozott valamikori, talán „szocialista realista” szerző önkéntes száműzetésben esztergálja az újságírás széklábait, a történetben az utolsó publikációja valóra válik, vagy ellenkezőleg: a jövőt jósolja meg. Kemény emberi dráma sejlik elő a történet finom ködéből, ez a drámaiság a szerző valamennyi novellájában megtalálható, imitt-amott misztikus árnyékot vetve.

További spoilerezés helyett csak annyit, hogy ez a novelláskötet az élet nagy kérdéseiről egy szót sem szól közvetlenül, azonban a történelem keretei között megélt egyéni históriák elbeszélése mindent előhív az értő olvasóból, amit az életről érezni érdemes. Erre csak a magas szintű művészet képes. És kétségtelenül erről van szó esetében. (Haklik Norbert: Tom Hanks a vizek felett. Budapest, Scolar Kiadó, 2017.)

Urbán Péter Kóborlók c. kötete NKA „kötelespéldányként” pottyant az asztalomra, ami igencsak szerencsés történet, hiszen e könyvet – ezen szösszenethez digitálisan felhasználható illusztráció után kutatva – nem leltem fel a nagyobb könyvterjesztők webáruházainak kínálatában. Az ízlésemhez mérten túl könnyű műnyomó borító kiábrándítóan pöndörödött, gyűrődött, a hátsó borító adta információs lehetőséget pedig egy szövegrészlet közlésével tudták le a szerkesztők.

 Az írás látszólag történelmi kalandregénynek indul, egy középkori várostrom török aknászainak vezetőjére fókuszálva. Az „olvastunk már ilyet” érzés ellenében néhány igen jól megírt szövegrész marasztalt, hogy ne tegyem félre a könyvet, olyanokra gondolok, mint az akna összeomlása körüli történet leírása. Kétharmad terjedelemig mindenesetre lengett a léc, onnét kezdett összeállni a kép, és a hangulat is beérett az olvasáshoz, olyasféle élményt generálva, amelyet mondjuk Umberto Eco A rózsa neve című regényének kézbevételekor éltem át. Természetesen nem kívánom Eco művéhez hasonlítani a Kóborlókat, azonban szívszorító olvasni, ahogy a történelem által meghatározott tér és idő, a szereplők számára láthatatlan játszmák és háttérfolyamatok kesernyésen reménytelen hátteret biztosítanak az egyéni történetek, drámák lejátszásához.

 És mégis azt vesszük észre, hogy nem történelmi regényt olvasunk, hanem egy olyan történetet, amely bárhová, modern vagy vadnyugati környezetbe is elhelyezhető lenne, azonban a szerző a török hódoltság korába, a végvári viszonyok közé telepítette a fejedelem bérgyilkosa és a vitézkedő hadnagy véres balladáját, némi korabeli kémhistóriával felfűszerezve, gyönyörűséges személyiségrajzot vázolva Hideg Máté pszichopata kivégzőemberről, aki szenvtelen kegyetlenségében is szánni való, ugyanúgy mint a hazafinak bizonyuló Vizy, aki elszenvedője egy sötét összeesküvésnek, ám eszköztárában maga sem különb a bérgyilkosnál, és miután igazságot szolgáltatott magának és szeretteinek, sorsszerű (bár szerintem némileg túltolt) fordulatként ő is csak akkor maradhat életben, ha belép a fejedelem orvgyilkosának állásába.

 Ebben a regényben nincsenek igazán jók vagy rosszak, amit a szereplők tesznek, az általában szörnyűséges, talán annyi a különbség közöttük, hogy elsősorban érzelem, parancs, vagy kötelesség irányította-e őket?

 Az, hogy nem minősítem afféle közepes és imitt-amott áthallásos történelmi kriminek a Kóborlókat, amiatt van, hogy érzek az egész könyvben valami egészen sajátos hangulatot, amit legkönnyebb lenne spirituálisnak nevezni, ha lenne bármiféle spiritualitásra hajazó vonás ebben a könyvben. Talán azért, mert telis-teli van fájdalommal és konok kérlelhetetlenséggel abból kiindulva, hogy milyenek is vagyunk mi emberek. A szövegben pedig időről-időre felcsillannak olyan briliáns részek, amelyek után kíváncsi lesz az ember, mit tudhat ez a szerző akkor, ha nem kell valami miatt sietnie. (Urbán Péter: Kóborlók. Budapest, Aegis Kultúráért és Művészetért Alapítvány – Magyar Napló, 2017. Illusztráció: a szerző borítón szereplő festménye.)