Sok éve láttam Bodor Ádám Kossuth-díjas író A részleg című novellájának adaptációját, Gothár Péter remek filmfeldolgozása egy sötét rezsim sajátos karrierjét tárta elénk. Weisz Gizellát előléptetik, részlegvezető lesz egy távoli helyen. Szinte azonnal utazik, egyre messzebb és egyre egyszerűbb eszközökön, és útjának mind lehangolóbb, sivárabb állomásain kereztül jut el abba a kunyhóba, ami éppen, hogy össze nem dől. Az előléptetés - nincs kimondva, de nyilvánvaló -, valamiféle kitelepítés, számüzetés.

A napokban elolvastam az eredeti novellát, Bodor Ádám szikár, felesleges szavaktól, sőt bármiféle feleslegességtől mentes írását. Weisz Gizella "kiavatását" egy diktatórikus társadalom elitjéből, a határozatlan idejű fogságot, amely borítékolhatóan megtöri, megrágja, és amikor "szabadul", azaz véget ér a részlegvezetői megbízatása, akkor majd őt viszi vissza a hajtány, és az ő utódja lesz az, aki majd nem ismer rá, ahogy ő sem ismerte fel közeli kollégáját, amkor egy tönkrement emberi roncsot hurcoltak hazafelé a másik sínpáron, érkezésével párhuzamosan.

Gothár filmjét régen láttam, és most az ütött meg, ha közhelyes nem lenne, akkor azt írnám, hogy a szívem közepén, szóval az ütött meg, hogy az írott, eredeti szöveg sokkal keményebbnek tűnik, pedig mindegyik "film" (filmeszerű), hiszen Bodor írásai azt mutatják, amit látni és hallani lehet. Ezen a senkiföldjén minden szimbólum errodált és korrodált, Petya, az egyetlen élő ember, a munkatárs az, aki talán hozhatna némi vigaszt (és mintha a filmben ez történt volna), a novellában azonban Petya is elutasító, megtört, furcsa, eltörött.

Weisz Gabriellának tehát csak a priccs marad és a combjai közé szorított ökle, és ez is elég ahhoz, hogy belenyugodjon mindenbe, ahogyan sajátos "kiavatása" minden kiábrándítónak tűnő fordulatába villámgyorsan belenyugodott: "ez már így lesz egy darabig." 

Csak a menyétek kergetőznek és üzekednek önfeledten a feledhető, figyelemre se méltó emberek között és felett. Mert a menyétek kívül állnak bármiféle rendszeren.

(Bodor Ádám: A részleg. Digitális Irodalmi Akadémia)

Benedek Szabolcs a Helikon kiadó közel háromszáz oldal terjedelmű, amúgy kompakt zsebkönyvében a dinoszauruszokkal indít (végül is valahol el kell kezdeni), majd gyorsan rákanyarodik a magyar uralkodók történetére, és úgy mutatja be őket és korukat, hogy nem történelmi könyvet ír, hanem soraiban az idősebb bratyó anekdotázik egyfajta fiatalos szlenget használva, állandóan át és átszőve a történeteit humorral és iróniával, mégis megőrizve a szerzőre annyira jellemző dokumentarista precizitást. A pontosságot csak az veszi észre, aki maga is folytatott történeti tanulmányokat, és a bratyó pedig mesél-mesél, a történelmi környezetből éppen csak annyit elárulva, amennyi az uralkodói „karrier” megértéséhez szükséges, ugyanakkor szövegdobozokban további izgalmas háttérismeretet ad a korszak fontos tudnivalóiról, a fekete himlőről, a déli harangszóról és sok egyéb témáról.

Minden királyunkról, és mindegyikről csak a legszükségesebbet, mégis izgalmasat és jellemzőt közöl, azt ami nagyon érdekes, amit feltétlenül tudni érdemes. Előnye persze a hátránya is, vannak uralkodók, akikről többet és hosszabban olvasnék, persze közben megértem a szerzőt, ha az összes magyar királyt be kívánja mutatni, akkor limitálnia kell a mondanivalóját. Azt a mondanivalót, amely az anekdotikus hangvétel ellenére, és annak ellenére, hogy a történelmi szakkönyvek telefonkönyv jellege (sőt semmiféle egyéb jellege) nem fedezhető fel rajta, igyekszik árnyalt képet nyújtani, tehát azon kérdésekben, ahol eltérő történelmi vélekedések, teóriák, mondhatni viták és bizonytalanságok vannak, ott azokat is bemutatja, vagy legalábbis jelzi, hogy az igazságnak más olvasata is fellelhető.

A kötet szórakoztató olvasmány fiatalnak és idősnek egyaránt, és képes arra, amire csak az igazán jó írások: kedvet ébreszt a témában való további elmélyüléshez. A befogadást remekül támogatja a stílushoz és a témához zseniálisan kapcsolódó bőséges grafikai illusztráció, amely Lakatos István munkája.

A könyvet könyvtáros bácsi valamennyi közkönyvtár gyűjteményébe szívesen ajánlja, elsősorban a kamasz korosztály, de bármely történelmi érdeklődésű olvasó számára. (Benedek Szabolcs: Király! A magyar uralkodók véresen komoly históriája. Helikon kiadó, Bp., 2021. 291. oldal.)

Reisinger Attila a Veteránok címmel közreadott két kisregényét novellafüzérnek nevezi, valójában a kötet természetes egységet képez, attól függetlenül, hogy a második kisregénnyel, a Cser sógorral már korábban is találkozhattak az olvasók. A Hegyeshalomban élő, és a helyi, tájegységi oral history-t, azaz az elbeszélt történelem emlékeit írásaiban gyakorta felhasználó szerző a korábbi regényében (A háború foglyai) két, igencsak keletre sodródott első világháborús hadifogoly történetét dolgozta fel, közülük az egyik a vöröskatonákhoz kényszerült csatlakozni, másikuk a fehérek oldalán harcolt.

Ez a kettősség a Veteránokban is megjelenik, az első kisregény főszereplője Feri bácsi, a hajdani vöröskatona. A szerző nem a Lenin-fiúk gazemberségeinek ábrázolására helyezte a hangsúlyt, Feri bácsi történetében az az ijesztő, hogy ebben a személyes történelemben tárgyilagos, mintegy rutinszerűen végzett cselekmény rögzítéseként szerepel, hol és mit követtek el, hány ártatlan embert akasztottak fel. A több szemszögből bemutatott személyiség nem tűnne igazán izgalmasnak, ha nem lenne bizonyos utóélete: negyvenöt után ő lesz az a helyi vöröskatona, aki még látta a „dicső időket”, ennek megfelelően, évfordulós kellékként elő-előhúzzák, ünneplik, kitüntetik. Miközben a szerepe lényegében egy bűnszervezet statisztájáé, akire alig-alig fókuszált a kamera. Amikor öregek otthonába kerül, a pártbizottság évente látogatja, ilyenkor kap valamiféle édességet, bort, és elbeszélgetnek a „hősi időkről”. Aztán elmaradnak a látogatások, talán ráunnak az öregre, talán a párt kevésbé fókuszál a tanácsköztársasági emberekre, talán nem kellett volna Szamuely valódi sírjáról említés tennie, akárhogy is, elveszíti a figyelmet, elveszíti a fontosságot, bámul az ablakból, hiába várja a látogatókat, mellőzöttségét pedig olyan nehezen viseli, hogy véget vet az életének. Ez a kisregény igazán izgalmas szála: a bűnökben részes „senkise” egy másik, bűnös rezsim „valakije” lesz, ez ad értelmet az életének. Egy rövid időszakon keresztül részt vett valamiben, amit valójában szégyellenie kellene, azonban a rezsim ünnepli érte, és hosszú időszakon keresztül ez határozta meg önazonosságát. Azaz a külső reagálások, a pártállam időszakonkénti simogatása, amelynek elmaradása után már csak a sértődöttség, és az öndestrukció marad. 

Mindazonáltal ez a Feri bácsi részt vett Szamuely maradványainak kihantolásában, és a mosonmagyaróvári izraelita temető egyik sírjába történő elhantolásában, álnév alatt, egyfajta végső illegalitásban. Akár igaz a történet, mi szerint trágyás szekéren, kupac alatt csempészték a maradványokat, akár nem, egy biztos, a szájhagyomány megőrzött egy sajátos halotti utóéletet, hacsak nem Feri bácsi gondolta ki, hogy felélessze az elvtársak lanyhuló érdeklődését.

A másik kisregényben Cser sógor nem vöröskatona, ő egy világháborús veterán, a gerince mint az acél; életútja, döntései igaz szíven, a közösség és a haza szeretetén alapulnak. Őt nem ünnepli senki, legfeljebb a szívében az, akinek megmentette az életét, aki mellett kiállít, akinek segített. Ő nem az ablakon leselkedett utolsó éveiben, ő a vasútállomás közelében várta időről-időre az unokákat. Talán ő is szomorúan, de ez azért nem ugyanaz.

Reisinger Attila a történelemben vergődő sorsokat, magántörténeteket ragadta meg, valamiféle nosztalgikus szomorúságot sugározva: így vagy úgy, mindannyiunknak megvan a maga drámája, sajátos története, mindenki hős volt valamiben, valamikor, vagy esetleg annak gondolja magát, a környezetünk emlékeiben halálunk után is  tovább élünk, esetleg megváltozva, megkopva, vagy ellenkezőleg, színesebbé, izgalmasabbá válva, és ha egy jó tollú író mindezt átérzi, remek, természetes, emberi hangon megörökíti, akkor talán valamiféle üzenetté is válhat az életünk: vagy önmagunkat adjuk, vagy mások életében leszünk statiszták. Belső értékrendet követünk vagy külső értékelésekről hisszük el, hogy azok határoznak meg minket. Az első csak velünk múlik el, az utóbbi elpárolgásával nem marad belőlünk semmi, hacsak nem egy önsajnálkozó sóhaj.

Könyvtáros bácsi ajánlja ezt a kötetet azoknak, akik a történelem által megszentelt és megbélyegzett emberi sorsok, a szép emberi történetek felnőtt meséi iránt érdeklődnek. Győr-Moson-Sopron megyében helyismereti irodalom. (Reisinger Attila: Veteránok : Két kisregény. Bp., Magyar Napló Kiadó, 2019. 176 oldal.)

Artemisia királyi családjában nem úgy történnek a dolgok, ahogyan más fejedelmi famíliában dukál: nincs átok, nincs sötét lelkű varázsló, nincs gonosz boszorka, nem a birodalmat vagy egy királyleányt kell megmenteni, ennél sokkal nagyobb a baj: a kicsiny királyfiról kiderül, hogy nem olyan, mint a többiek. Van itt valami nagyon-nagyon ijesztő: ez a kisfiú más, mint amit elvárnának a birodalom trónörökösétől: nem csintalan, nem gézengúz, bizonyos helyzetekben másként viselkedik, mint a kortársak, különös félelmei vannak, és még különösebb érdeklődései.

Beteg talán ez a gyerek? – gondolja a királyi udvar, és jönnek-mennek (repülnek) a csodadoktorok, persze ez a másság nem afféle divatos másság, de az a fajta se, amit tablettával, vagy csodafőzettel lehet kezelni. És bizony nincs itt magányos főhős. Először azt hinnénk, hogy van. A király lóra pattan, elindul, hogy megtalálja a megoldást, kalandokon megy keresztül, segítőkre lel, szárnyakat hoz kisfiának, Meditittimónak, de aztán ő is keserűen nyeli a dühét, mivel az aranysakálok társadalma csak szavakban toleráns, külön-külön mindenki megértő és segítőkész, de azért jobb, ha nem közöttük tanul ez a furcsa kisgyerek.

Ez a kötet mesekönyv is meg nem is. Egy kisfiúról szól, egy családról szól. A kisfiú nem hétköznapi (autista? asperger-szindrómás?), és ettől a család is különleges, hétköznapjaik eltérnek másokétól, kalandjaik sem ugyanolyanok, a király hegyeket mozgatna puszta kezével, de ez nem elég, a királyné, Talán Virág megtalálja az arany ösvényt, a rajzot, a vizualitást, közben a szívük megszakad, nem egyszer, hanem folyamatosan, mert a múlt, jelen, jövő nem a dolgok változásáról szól, hanem arról, hogy mi lesz így velük, mi lesz a kicsi Meditittimóval.

A különleges Meditittimó azonban tanítja a szüleit, tanítja az olvasót. Egyfelől arra, hogy a „rendszerhiba” nem feltétlenül az egyénnél van, hanem azokban a reakciókban tükröződik, amelyekkel a „társadalom” válaszol a megszokottól való eltérésre. Tanítja a szüleit arra, hogy bár látszólag végtelenül magukra hagyottak a világban, ám ez a világ is tartogathat meglepetéseket, segítőket, jó embereket. Taníthatja (taníthatná) az aranysakállokat arra, hogy becsüljék meg a jó dolgukat, élvezzék hétköznapiságukat, a versengő világban elért sikereiket, de egy percig se gondolják, hogy ez önmagában olyan kiválóság, amely felhatalmazza őket arra, hogy ne Emberként viselkedjenek. Tanítja a királynőt arra, hogy a művészet, a kreativitás, a közös fejlődés gyönyörű útja, és tanítja a királyt, hogy az igazi hatalom nem a várfalakban, hanem a lélek mélységeiben rejtőzik. E különös meséskönyvből alighanem megtanulhatjuk mi is, hogy önmagában nem a szárnyak megszerzése vezet a boldogsághoz és kiteljesedéshez, hanem az, hogy megtanulunk mindannyian, akik együvé tartozunk, együtt, közösen elmerülni a nagy, kék, égi óceánba, játszani a felhőkkel, felfedezni egy új, saját, bensőséges világot, amely talán többet is ér, mint az, amit időnként gyűlölünk, időnként élvezünk, de becsülni oly gyakran elfelejtünk. (Csender Levente: A különleges Meditittimó kalandjai. Bp., Magyar Napló-Fókusz Egyesület, 2019. 105 oldal. Szalontai Enikó illusztrációival.)

Könyvtáros bácsi számára Simon Márton irodalmi aktivitása valahogy a holttérben maradt, így kiadójának euforikus híradásából figyelt fel e kötetre, és csodálkozva vette tudomásul, hogy kollégái szerint a szerző egyike azon kevés kortárs alkotónak, akiket a középiskolás korosztály is keres, olvas. Ha nem hitte volna, bizonyítékul szolgált erre a Dalok a magasföldszintről (2010), valamint a Polaroid (2013) karcsú köteteinek salátába hajló metamorfózisa.

Mivel a Könyvtárellátó szekere lassan döcög, Könyvtáros bácsi elszaladt a helyi Pláza Libri-könyvesboltjába, ahol egy szakállas ifjonc megtalálta számára a vékony kis kötetet, amelytől duplán örömre gerjedt, hiszen úgy vélte, nem tart soká elolvasni, az ezerhétszáz forintos ár pedig több, mint kedvező. Vesztére beleolvasott a könyvészeti megvalósításában egyszerű, ám gusztusos kötetbe, aztán már csak arra maradt ideje, hogy egy vágyódó pillantást vessen a boltba telepített Frei-café irányába, csuklója tőből leszakadt, arctámadóként felszaladva a pultos kisasszony lábszárán, bekopogta  pinkódját annak térde kalácsán, s miután a terminálból feltört a pájpássz hangzású sóhaj…, már kettőt fordult a helyiség, és Könyvtáros bácsi előtt világossá vált, hogy ezt bizony hetekig olvasgatni fogja, ráadásul a Rókáról asszociált Petrőczi Éva vers (Szentivánéj – változással), amelyben Titánia nem szamárra vágyik, hanem rókafejet becéz, az bizony nem a Simon Márton-féle róka, szerzőnknél nincs egyszerűen érthető üzenet, mindössze érzés van, gyomorba célzott ütésekkel morzézott valami, aminek keménységét hitelessége fokozza.

A korábbi kötetek fragmentumszerű (mondhatni darabosan felköhögött) visszatükrözéseivel szemben, a Rókák esküvőjében már markáns formára talált az a tárgyilagosan szemlélt rettenet, amit mindennapi életként definiálunk, amiről J.A. óta tudjuk „és ebbe más is belehalt már”.  

Úgy tűnik, Simon Mártonnál összeálltak a sorok, túllépett az előző kötetei „kapjátok be” korszakán, az új írásai kimunkáltabbak, integráltabbak, imitt-amott játékosabbak, összességükben gyilkosabbak. Ilyen koporsóban öröm a halál, de nevetni még sincs kedved.

A szerző novemberi, győri könyvbemutatóján a közönség fiatalabbakból állt, mellettük néhány helyi tojásfejű irodalmár, akik összenéztek, amikor a beszélgetést vezető kövér ember azt mondta, hogy Simon Márton művészete – egyediségét és eredetiségét tekintve – a műfaji eltérések ellenére is Esterházy Péterre emlékezteti. Aztán felolvasták a Remény c. verset, amelyben egy sertés meséli el önnön levágásának és feldolgozásának menetét, amelyben „Kiderült, hogy a kislány, aki tegnap nagyon sírt miattam, szereti a hagymás vért.” Majd a zárás: „És amíg vágtak, daraboltak, szúrtak és daráltak / órákon át, végig azon gondolkodtam remegve, / hogy vacsorára talán te is ideérsz, és hogy lesz / egy pillanat, amikor végre, végre a szádba veszel.” Ezen a ponton, ahol a Könyvtáros bácsi generációjának illene gutaütést kapnia, ezen a ponton a közönség soraiban felsír a gyönyörűségtől egy kamaszlány.

Ezt az Esterházy-dolgot komolyan gondolod, vagy a vendégszövegekre utaltál? – kérdezi az egyik irodalmár a kövér embert a bemutató után, aki válasz helyett belekortyol vörösborába, eltűnődve azon, miért olyan kényelmetlen érzés vidéki, középkorú értelmiségi létére dekódolni az olyan sorokat, mint „amikor egy fekete, / benzinszagú erdőről kéne beszélned, / de csak állsz és nevetséges vagy, hazug és kicsi,/ az, pontosan” – aztán ráébred, hogy persze, megvan, azért, mert ez a rókák esküvője.

E kötetet Könyvtáros bácsi beszerzésre ajánlja minden olyan közkönyvtárnak, amelyben még él a remény, hogy a fiatal felnőtteket is üdvözölheti olvasói között. (Simon Márton: Rókák esküvője. Bp., Jelenkor, 2018. 101 oldal.)

Juhász Tibor Salgó blues című, karcsú novelláskötetéhez a Scolar L!ve szerkesztőjének illett volna mellékelnie egy doboz antidepresszánst vagy egy üveg whiskyt, esetleg mindkettőt. A tábla csokoládéról se feledkezzünk meg, hiszen jól jön minden hangulatjavító, amikor tizennégy novella acélbetétes bakancsban rugdos a legmocskosabb salgótarjáni falraköpködős reménytelenségbe, aztán a vécékefét is megforgatja a fejünk fölött.

Amíg egyre szűkülő gyomorral olvastam a fülszövegben önéletrajzi ihletésű, szociografikus novellaregényként meghatározott, életkedv és bizakodás elleni merényletet (amelyet kötelező olvasmánnyá tennék egyes nagyarcú motivációs trénerek számára, hátha lejjebb húzza őket a sztratoszférából), nos erős töprengésbe bonyolódtam afelől, hogy a szerző annyira mestere-e a szövegnek, hogy kifejezetten a témájához igazította a stílusát, amelynek akár létjogosultsága is lehet a kocsma és a söntésszagú környék – Zsadányi Dezsővel szólván – „imbolygó ágyékai” között, a primitív nihilben, lelki és anyagi nyomorban, szmoggal dúsított, meddőhányóból szenet guberáló szürkeségben, vagy egész egyszerűen csak annyira képes, hogy WD-40-ért sikoltó ágyrugókon halálra szeretgesse az anyanyelvet? És bár találtam olyan mondatát a szerzőnek, melynek értelmét többszöri nekifutásra sem sikerült megfejtenem, az olvasás során megbocsátottam bármelyik eshetőséget, és lassan átbillentem az „olyan rossz, hogy szinte jó” minősítésről oda, hogy Juhász Tibor elképesztő zsenialitással érez és éreztet egy sajátos világot, amely egyszerre lehangoló, szörnyű és emberi.

Ezen világ szereplőit kitörölhetetlenül és letagadhatatlanul beleírja a tudomásulvétel keserű könyvébe, hiszen könnyű (lenne) elmenni a gyanús banda mellett, elkerülni az alkeszt, átnézni a görnyedt családanyán, pedig ott pörögnek velünk a darálóban, és bár ők vannak annak a rozsdásabb, kellemetlenebb részében, a kart ugyanaz az erő hajtja, kérlelhetetlenül préselve boldogot és boldogtalant a kimenet irányába.

A Scolar L!ve kötete – a megszokottak szerint – igencsak gusztusos darab, a borító ismét telitalálat, két söröskupak vörös szegéllyel, az egyik felső részén a bányászok jelvényével, a másik kupak  belsejéből pedig a Nem nyert felirat olvasható. Egyre erősebb az érzésem, hogy Scolarék grafikusának kijárna egy szakmai nagydíj vagy valami hasonló, azonban hatáskör hiányában mindössze annyit tehetek, hogy rá testálom az első bekezdésben hiányolt itókát és mogyoróscsokit.

Könytáros bácsi ajánlja ezt a kötetet a modern hazai novellairodalom szerelmeseinek, akik nem félnek átélni egy olyan világ miliőjét, amely talán csak karnyújtásnyira van tőlük. Salgótarjánban természetesen helyismereti alapmű, és ha a város egyszer megbocsátja a szerzőnek, hogy azt a fajta valóságot plankolta fel, amiből nem szoktak imázsfilmeket készíteni, akkor megérthetik, hogy milyen hatalmas szolgálatot tett mindannyiunknak, mert ezen írások után olyan "sorsfővárossá" váltak, amely megkerülhetetlen része annak a mély belső fájdalomnak, amiről szeretnénk azt hinni, hogy nem is létezik. (Juhász Tibor: Salgó blues. Bp., Scolar, 2018. 78. o.)

Reisinger Attila szépen ír, mint mindig. Nem is lehet másként, hiszen az emberről mesél, a szenvedő lényről, aki igyekszik talpon maradni, bármekkora szörnyűség veszi is körül. Történeteiben a válsághelyzet nem fikció, a drámai környezetet a történelem "szállítja",  

Attila hősei rendszerint idős emberek, akik visszaemlékeznek az átéltekre. A háború foglyai című kötet két kisregényt tartalmaz, mindegyik egyfajta első világháborús hadifogoly-odüsszeia.

Az első kisregény hősei a fehérek fogságába kerülnek, ahol kínaiak őrzik őket. Szerencséjükre a kínai tiszt különös barátsággal viseltetik az egyik hadifogollyal kapcsolatban, támogatásának köszönhetően tudnak átkelni a befagyott Bajkál-tavon, és elérni azt a hajót, amely megszabadítja őket a Távol Kelet számkivetettek számára cseppet sem egzotikus fogságából.

A másik kisregény szereplőinek nincs ilyen mentora, őket a vörösök kényszersorozzák hadtápszolgálatra, de a gondviselés kegyelméből éppen távol vannak az egyébként fékevesztetten gyilkolászó különítményüktől, amikor a Frunze-csapatot is eléri a végzete. És ekkor számukra is eljön a nagy vándorlás ideje, elhagyott kút, döglött kecske, de legfőképp elszántság segíti őket, hogy eljussanak Odesszába, majd onnét haza.

A katonák tehát hazatértek, lapos tarisznyájukba azonban belekapaszkodik a múlt. "Azt mondta, külön imádkozik értünk, leszereltekért, mert tudja, hogy sokan vannak, akik a békében is magukkal hurcolják a háború terhét, és még az utcán is felismeri azokat a frontharcosokat, akik részt vettek a hazáért vívott véres csatákban; mert az ilyen leszerelt katona még ennyi év elteltével is másképpen figyel a világra: az ilyen a szeme mélyéről néz, ahonnét már csak valami maradék fény pislákol elő, mert a többi fény ott maradt a fronton azoknál a bajtársaknál, akiket meghalni látott."

Reisinger Attila a késői narrátor visszafogottságával mesél a téli időkről, minősítés, szájbarágás vagy bombasztikus elemek alkalmazása nélkül megengedve rácsodálkoznunk arra, hogy miközben farkasnak farkasai vagyunk, egymás nélkül, sőt az olykor mostoha haza nélkül sem élhetjük életünket.

Könyvtárosbácsi a regényt bátran ajánlja minden olyan olvasónak, aki képes tisztelni az embert, annak mérhetetlenül nagy hibáival együtt is. (Reisinger Attila: A háború foglyai. Bp., Magyar Napló, 2018. 143 oldal)

Totth Benedek Holtverseny c. regénye után Az utolsó utáni háborút mindenképpen el kellett olvasnom. Amíg a szerző Margó-díjas első kötete mondhatni hétköznapi történet, amelynek sajátos brutalitását az adja, hogy az olvasóban (legalábbis bennem) egy percig sem merül fel, hogy itt esetleg túlzással, elszabadult fantáziával van dolgunk, az esemény, annak szereplői, azok „működésmódja” hihető, ugyanakkor a bulvársajtón és elkapott triviális szófoszlányokon edzett gyomrunkat megiscsak megszorongatja. Tehát míg itt a realitásánál fogva szörnyűséges és hihető „förtelem” kemény indítást követően bontja ki részletgazdag mibenlétét, addig Az utolsó utáni háború már az alapszituációjában is szörnyű: a harmadik világháború romjain zajlik a történet, kivehető, hogy hazai földön jár a mesélő kamaszgyerek, ahol oroszok lőnek, amerikaiak bombáznak, van aknamező, fertőzött zóna és mutánsok, tehát komfortos életérzésnek semmi esélye, a szerző az első mondataiban leküldi az olvasó hangulatát a „víz alá”, és aztán fel se ereszti az egész végéig, ahol még keményen teker a lelkiállapotán, olvasás után mehet orbáncfű-kapszuláért a gyógynövényboltba, vagy whiskyért a hűtőszekrényéhez, s alighanem az utóbbival jár jobban.

A regényből nem derül ki, mi volt a háború oka, azonban a szerzőnek a Hévíz folyóirat és a Cser Kiadó közös, 1956-os antológiájában, A másik forradalomban megjelent novellája, A fekete katona egy olyan történelmi-fikciós írás volt, amelynek alapszituációját az adta, hogy mi lett volna, ha beavatkoznak az amerikaiak? Az utolsó utáni háború ezt a kiindulási alapot nem bontja ki, a jelen idejű történetmesélés egyébként is keményebb hangulatot teremt, hiszen a politika irrealitása bármikor világméretű gyilkolásba torkollhat, így itt most annyi a reális elem: akár meg is történhetne mindez. 

Hősünk a sebesült amerikai ejtőernyőssel kóborol, ő az a bizonyos fekete katona, különféle, némileg szürreális kalandokat élnek át, végül egy gombafelhő teszi fel a pontot az i-re, az amúgy is halálosan sebesült hősünk látszólag megsemmisül, valójában valamiféle spirituális transzmutáción megy keresztül, amely mintha azt üzenné az elcsüggedt olvasónak, hogy mégiscsak létezhet kiút, bár nem igazán a materiális keretek között.

Aki a Holtversenyt szeretné újraélni, annak csalódás lehet ez a regény, aki igazi, vérbentocsogós zombi-apokalipszisre vágyik, vagy kőkemény háborús történetre, az se lesz igazán elégedett. A Holtversennyel közös vonás, hogy a főhős sajátos, élhetetlen környezetben vergődik végig a történeten, mondja el mindazt, ami történik vele, és ha nagyító alá tesszük a determinált sorsvonalát, akkor észrevehetjük azokat a finom, szinte jelentéktelen, de a kontextust tekintve mégiscsak jelentős lelki változásokat, amelyek majdhogynem rejtett feldolgozása irodalmi élménnyé teszi ezt a könyvet.

(Totth Benedek: Az utolsó utáni háború. Bp., Magvető, 2017. 260 oldal)

Benedek Szabolcs szeretheti a különleges számokat, hiszen 2015-ben a Librinél megjelent könyve, A kvarcóra hét dallama után, némi fiumei kitérővel ismét előjött a misztikus szám, ezúttal a Helikon gondozásában Kádár hét napja címmel boltokba került friss köteténél. És ha már számoknál tartunk, a Kádár hét napja 28 fejezetre tagolódik, és mint tudjuk, kétszer huszonnyolc az nem kevesebb, mint ötvenhat, azaz a forradalom, és Kádár árulásának éve.

Az elmúlt három év kötetei között is találhatunk összefüggéseket, hiszen a Kvarcóra hét dallama a késő Kádár-érában játszódik, Fiuméhoz  (A fiumei cápa) pedig annyiban kapcsolódik a történet, hogy Kádár ott született, Csermanek Borbála első gyermekeként, a korzózó cselédlány és egy ott állomásozó magyar baka futó kalandjának gyümölcseként.

A történet elvileg a november elseje és hetedike közötti időszakot meséli el, amikor az államminiszteri pozícióban lévő, ugyanakkor kommunista pártvezér Kádár eltűnt a parlamentből, hogy hét nappal később az orosz tankok által hatalomra segített diktátorként bukkanjon fel ismét.

Benedek Szabolcs írói fantáziája látszólag ezt az időszakot dolgozza fel, valójában ennél jóval többet ad, kísérletet tesz Kádár személyiségének, jellemrajzának megragadására. A csonka Csermanek-család légkörét egyfelől a szegénység, másfelől a több szempontból is rövidlátó anya vergődései, és agresszivitásának kiélése határozta meg. Jánost okolta balsorsukért, őt tette felelőssé azért, hogy az „amerikai álom”, ami Fiumébe vonzotta, már csak hivatkozási alap lehetett gyermekének folyamatos ütlegelésére, szidalmazására. A nyomort csak tetézte második fiának születése, amivel János elveszítette annak lehetőségét, hogy egyáltalán gyermekkora lehessen, hiszen ő vigyázott Jenőre, akit a világháborút követően, immár befolyásos pártemberként az államvédelemhez protezsált be, és aki fiatalon baleset áldozatává vált: a vörös zászló kitűzésében tüsténkedett, amikor leszakadt alatta a balkon, és halálra zúzta magát. Kádár pedig végignézte, ahogy anyja „egyetlen fia” elvesztését siratja, aztán a bánat elvitte a mamát is, akit hamarosan „pótolt”, felesége, Mária személyében, aki a későbbiekben következetesen „fijamnak” szólította.

Kádár ebben a családi légkörben megtanulta, hogy legjobb visszahúzódni, nem reagálni, egyfajta alkalmazkodó, gyáva ember képe bontakozik ki, akinek azért van egy belső, elzárt, titkos világa is, amelyben megvan a véleménye a környezetéről, időnként saját magáról is. Ezeket persze nem a szerző mondja, hanem én, az olvasó gondolom, hiszen a Kádárt követő narratív kandi kamera objektivitásra törekszik: lát, hall és érzékel, mindent rögzít, minősítés nélkül. Kádár mindenesetre tudja, hogy ő itt most Haynau, kicsit másként gondolkodik, mint a moszkoviták, de alapvetően az a célja, hogy életben maradjon. A könyv alapján nem látom a „jó Kádár/rossz Kádár” vita létjogosultságát, egy olyan szereplő képe rajzolódott ki előttem, akinek a sorsa, személyisége a körülményei folytán nagyjából determinált, melynél fogva alkalmassá vált arra, hogy az elnyomó Szovjet birodalom készséges (bár imitt-amott duzzogó) játékszere legyen.

Benedek Szabolcs jól olvasható, mesteri regényt tett le az asztalra, egy történelmi gondolatkísérlet köré építve. Regényként akkor is izgalmas, ha az alapkoncepció tekintetében más alternatívák is felvázolhatók. Megítélésem szerint remekül ragadta meg Kádár személyiségét, a döntéseit, működésmódját meghatározó fejlődéslélektani hatásokat, amelyekhez igen jelentős háttérkutatásokat folytatott. 

Könyvtáros bácsi a könyvet elsősorban a Kádár-korszakot megélt, történelmi, politikatörténeti érdeklődésű olvasók kezébe adná, illetve mindazoknak ajánlja, akik a lélektani regényeket kedvelik, azzal, hogy elolvasását nem bánják meg, sőt esetleg mellékhatásként a grízes tésztát is megkedvelhetik.
(Benedek Szabolcs: Kádár hét napja. Bp., Helikon, 2018. 371. oldal) 

Totth Benedek beültetett a Kacsa nevű pszichopata ifjonc által vezetett járműbe, és kis híján kidobtam a taccsot. A gépjármű természetesen a zsírgazdag apukáé, ki másé lenne, hiszen Kacsa nem dolgozik, csak szüretel, az alfahímek "jár nekem" flegmatizmusával. Most éppen járművet vezet, félig kómában az anyagtól, hasonló állapotban vannak utasai, talán Niki kivételével, aki viszont ajakrúzsának tökéletességét áldozza fel Zoli kényeztetésének érdekében, a hátsó ülésen, hiszen oda való, mert csak kellék, használati tárgy, az se a megbecsültebbek közül, és ugyebár már mindenkinek "megvolt" csak a rágörcsölt Zolinak nem, amin most csaknem segít, a maga mechanikus, érzelem nélküli módján, ami erre az úszós mikroközösségre jellemző, azonban a Holtverseny című Margó-díjas kötet, amelyet idén újra kiadott a Magvető, szóval ez a a kötet nem hozza el Zolinak Niki kegyeit, mivel gázolnak, egy kerékpáros súlyosan megsérül, szakszerűen besegítik az árokba, Kacsa úgy csinál, mintha mentőt hívna, épphogy szelfi nem készül, aztán mennek a francba, haljon meg egyedül.

Mikroközösség, avagy inkább a pénzes csávó körüli kisbolygórendszer, amin uralkodik, amit használ és kihasznál, ahogyan az egyes szám első személyben mesélő főhősünket is. Drog minden mennyiségben, a történések időnként szürreális álomra emlékeztetnek, szóval drog és szex amennyi belefér, néha pia is, esetleg bunyó. Nihilország királya beteges lelkű állat, mindenki más szolga, némelyikük időnként rángatja az istrángot, a vezér pedig egy idő után túllép kínzásos kedvtelésein, immár halálos ítéleteket hoz. Talán azért, hogy ne maradjon nyoma a cserbenhagyásos gázolásnak, talán azért, mert ez is beletartozik patológiás játszmáiba, amelynek gondolatai a drogok ködében, aberrált lelki alapon fogannak, fekélyes érzelmi életből táplálkozva. És a végén persze nagyjából megússza, pedig addigra kitermel egy szándékos emberölést, és egy kísérletet, mégpedig a mesélő főhősünk rovására. Bűntársa persze rajtaveszt, naná, hogy vaddisznók csócsálják meg alaposan, szóval más viszi el a balhét, őt pedig beszámíthatatlanná nyilváníttatják a gazdag apuka (és a szilikonnal dúsított anyuka) ügyvédei.

A főhős lelkileg valamivel egészségesebb a többieknél, no persze a kajapénzét ő is drogra költi, és szintén nem tervez tovább a következő bulinál, vagy úszóversenynél. Kicsit hasonlít Zolira, nem véletlen, hogy ők ketten kandidálnak a patkányeledel opcióra, amit végül mesélőnk nagy nehezen elkerül, győz az igazság, ha annak lehet nevezni Kacsa lebukását, ami csupán kényszergyógykezelési kimenetű, hiszen van az a pénz, amivel ezt is el lehet érni.

A szereplők működését állatiasnak sem nevezném, mivel az tartalmazna valamiféle nyers vitalitást, itt az érintett lányok nem vehemensek, mindössze mozgó testüregek, az érzelmi repertoárjuk a sértődéstől a féltékenységig terjed, bár valamiféle szerelem-csökevények is felbukkannak, azonban ezek egyirányúak, majdhogynem üresek.

Persze a felnőttek világa se matyóhímzés, a tanárok, a szülők, az úszóedző... nos nem olyan emberek, akik alkalmasak lennének ellenpontozni a történetet. Számomra ez adja ennek a sötét kútnak az igazi (egyébként nyálkás és büdös) mélységét: nincs ellenpont, az egész általa vázolt világ reménytelen és lehangoló.

A stílus kemény, nevén nevezi a dolgokat, mégpedig a korosztály (szubkultúra?) szlengjének használatával. Könyvtárosbácsi nem adná széplelkek kezébe, azonban a Henry Miller, Boris Vian, főként pedig Bret Easton Ellis könyveit kedvelőket nem fogja lesokkolni.

A 2018-as kiadás tartalmaz egy spin-off novellát is Niki címmel, mivel a korábbi kötet került a kezembe, erről nem tudok mit mondani, legfeljebb azt, hogy kíváncsi vagyok rá.

Totth Benedek könyve érdekes élmény volt, nagyjából a kétharmadáig öncélú szemétnek gondoltam, de a végére összeállt a kép. Mélységesen sajnálom, hogy elolvastam, és mélységesen bánnám, ha nem tettem volna meg.
(Totth Benedek: Holtverseny. Bp., Magvető, 2014. 248 oldal)