Vékony kötet, mindössze hetvennyolc oldal, valójában ezer fordulat a ringlispílen. Czinki Ferenc regényét igyekszik valamiféle keretek közé helyezni a fülszöveg, nem tehet róla, valahogy közelíteni kell a leírhatatlant, mert ennek az irodalmi koktélnak az összetevői, zamata, színe, szentsége és (h)ideglelése pár sorban visszaadhatatlan. Ennél jóval többet nyújtanak a túléléshez Varga Gábor Farkas zseniálisan eltalált illusztrációi, segítve a depresszió gödrének mélységeit felfedeznünk, és onnét kikászálódnunk. Ebben a regényben nem történik semmi, mégis minden megtörténik, plasztikusan reális valóságmorzsákból habar LSD-s, vagy tán rémálomszerű utazást, tálal hattyú-kenyeret, legalábbis annak borzongató receptjét, látszólag narratív szenvtelenséggel lökve az olvasót abba a centrifugába, amelyből nincs kiút, elménk tények után kapkod, rendszerezni és következtetni igyekszünk, és amikor érteni véljük a célt, eltűnünk a semmiben, mint a lóversenyfutam, vagy a vakuval fotózó lány, közben megérezzük Pozsony árnyékát, a régit és az újat, a Bécsben találkozó kétféle európait, a színes és a szürke kiszolgáltatottságát annak a valaminek, amit nem is kell elemezni, nem is lehet, hiszen nincsen remélhető kifejlet, csak változó és tünékeny állomások. A könyv hatalmas csapdája letehetetlenségében rejlik, abban a zseniális nyelvi megformáltságában, amely kényeztet és megkínoz egyben. A kép(zet)ek áradása, az érzéki valóság lenyűgöző nyelvi megközelítése az, amiért nem vágtam be a sarokba abbéli rettegésemben, hogy túl mélyen merülök abba a pszichotikus világba, amely attól igazán rettenetes, hogy lehetetlenségében is lehetséges, kevésbé a tények, mint a megélés szintjén, borzongató visszhangot nyújtva szorongásainknak. Mindenhol ott vannak a pozsonyi gödrök és panelóriások, közöttük kerülgetjük az elejtett gyönyörű kulcsot. Mert adnunk nincs kinek, eltenni nincs miért, másé, valakié, talán senkié, esetleg mindenkié.

A kötet a Scolar L!ve néven elindult szépirodalmi sorozat első köteteinek egyike, amiből máris nyilvánvaló, hogy a Scolar a megújult szépirodalmi portfóliójának örvendetesen gusztusos keretet adott a már említett illusztrációk mellett könyvészetileg is csinos, ízléses kötettel, amely jó eséllyel a sznobok és az irodalmi ínyencek körében nyerhet (az utóbbiaknál méltán) különös népszerűséget. (Czinki Ferenc: A pozsonyi metró. Scolar Kiadó, 2017.)

Benedek Szabolcs széles ívben hömpölygő regénye, az író másutt is megtapasztalt szenzitíven észlelő, ám a cinikusságot kísértően tárgyilagos, narratív stílusban leírt sorai pillanatok alatt behúztak a kádári cucializmus korabeli kiskamaszok által átélt hangulatába, ahol természetes a nyakkendős bohóckodás, és csodálatra méltó az illetékes elvtárs járműve. Igen, mert minden ott kezdődik az ünnepségen, ahol hősünk a maga alighogy múlni kezdő ártatlanságában éppen csak rágódni kezd azon, hogy az iskolájuk miért csak fontos embert kapott, a Nagyon Fontos Ember helyett, aztán a várakozásom ellenére nem az ifjoncok puffannak ájultan az internacionalista szpícs huszonkettedik oldalától, hanem egy hölgy a közeli paneltorony tetejéről.

Ezt követően hősünk nyomozásba kezd, és amire észreveszi magát, már besúgóvá avanzsált, bár még nem ismeri ennek a szónak sem a nyelvtani, sem az erkölcsi jelentését. Mindazonáltal zavarja, erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy "jól süljenek el" a dolgok, és eközben persze még mélyebbre süllyed abban a trutyiban, ami a korszak belügyes miliőjét jellemezte. Közben mások is potyognak a tetőről, és mire azt hinnénk, hogy valamiféle sorozatgyilkos-sztoriba csöppentünk, kiderül, hogy sátáni erők játszanak velünk, egyfajta összeesküvésről van szó valamiféle gonosz földöntúli hatalom közreműködésének megnyerése érdekében, vagy éppen kiszolgálva azt. És hősünk ebbe is beleszalad, elveszíti (majdnem)barátnőjét, és elveszíti ifjúságát, elmúlik a majdnem-ártatlanság, csak zavar marad és kiábrándulás... na meg a bűntudat.

Benedek Szabolcs a végére szépen elvarrja a szálakat, csak hősünk marad, a kilátás és boldogság nélküli hősünk, akit a történet során kétszer is csőbe húztak, a világi hatalmak ugyanúgy mint a spirituálisak.

A kvarcóra mind a hét dallama a fejlett nyugat illúzióját trillázta el, az elem azóta bizonyosan lemerült, és bár hősünk ismerte az olcsó elemcsere fortélyait, alighanem ez az ábránd is a fiók mélyére került, ahogy talán a szerelemé, a rendszerváltásé, és ki tudja még mié...

A kvarcóra hét dallama a nyolcvanas években játszódik, ám számomra mai regény, ami a múlt elveszítéséről suttog fülembe, és arról, hogy arra bizony nem épülhet jelen. Mindez a szerző kiforrott stílusában, és azzal a szenvtelen profizmussal, amely úgy láttat, hogy az olvasó tíz körömmel vakarná magáról a kor hangulatát. De hiába. Nincs menekvés. Ezt olvasni kell. (Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama. Bp. Libri, 2015. 432 p.)